|
Az utóbbi hónapokban a magyar média – többek között – az oktatási reformokkal kapcsolatos vitáktól volt hangos. A HÖOK-osok szerint a felsőoktatás fizetett rabsággá válik, illetve akár kínhalált is halhat, Hoffmann Rózsa szerint viszont ilyesmiről koránt sincs szó, a diákok túloznak, és demagóg kommunikációt folytatnak. Vajon kinek van igaza? Tényleg olyan borús-e számunkra a közeljövő? És a legfontosabb: maradhat-e így a helyzet?
– nos, szerény véleményem szerint nem. A felsőoktatás jelenlegi állapota kishazánkban nem túl fényes (vagy, hogy kicsit népszerűbb legyek, nem túl RÓZSÁS). A rendszerváltás után kialakuló foglalkoztatási űrt ugyanis az akkoriban regnáló politikai elit részben azzal kívánta befoltozni, hogy a fiatalabb korosztályokat a feltétlenül szükségesnél hosszabb időre az iskolapadhoz kötötte. Tette mindezt a korábban igen szigorúnak mondható felsőoktási követelményrendszer jelentős enyhítésével, az önköltségen való tanulás lehetőségének biztosításával, valamint a hallgatók után az intézményeknek járó állami támogatás bevezetésével. Ez utóbbi arra ösztönözte az egyetemeket és főiskolákat, hogy egyre több és több hallgatót vegyenek föl, mivel úgy több pénz ütötte a markukat fenntartási és képzési normatíva formájában, mindez azonban sajnos az oktatás színvonalának romlását is magával hozta. Az intézmények ugyanis nem feltétlenül arra költötték a pénzt, hogy megfelelő mennyiségű és képzettségű oktatókat alkalmazzanak a hallgatók számához képest. Na meg létezik az a kritikus mennyiség, amin már a tanárok számának megfelelő arányú növelése sem segít.
Lényeg a lényeg, mára kialakult egy olyan általánosan elfogadott norma, miszerint:
Persze ez nincs mindenhol így, és nem mindenki gondolkozik ilyen módon, de még így is sokkal többen, mint kéne. Ez azonban, azt gondolom, nem a mi hibánk, hiszen az emberi természet egyik alapvető sajátossága, hogy alkalmazkodik a környezetéhez. Ha lazák a körülmények, mi is ellazulunk, ha kicsit szorul a hurok, akkor mi is kicsit összéb kapjuk magunkat. Nekünk ez mostanáig nagyon kényelmes volt úgy, ahogy volt, észre kell azonban vennünk, hogy ennek az érdemtelen jólétnek nemsokára vége: tetszik, vagy nem, de ideje szorosabbra húzni azt a hurkot.
Kedves olvasó, ha esetleg szavaim ellenérzést találtak volna kiváltani belőled, kérlek, mint iskolánk büszkesége, a jövő gazdasági szakembere, állj meg egy pillanatra, és gondold át az egész szituációt a gazdaságpolitika szempontjából. Az állam évente százmilliárdokat költ a felsőoktatásra. A felsőoktatásra, amelynek kínálata jelenleg nem egészen kompatibilis a hazai munkaerőpiac elvárásaival. Bizonyos szakmák panganak, míg mások túlterheltek. Egyes szakemberek szaktudását itthon meg se tudják fizetni, megint mások diplomájuk ellenére nem is rendelkeznek versenyképes ismeretekkel. A hallgatók egy része a normális képzési idő többszöröse alatt sem képes elvégezni az általa választott szakot, sokszor mindvégig ingyenesen felhasználva az intézmény nyújtotta szolgáltatásokat, ezzel fölöslegesen terhelve a rendszert. Rengeteg probléma akad, amelyek megoldását tovább nagyon halogatni már nem lehet. Változtatni kell tehát, ami azonban lényeges: nem mindegy, hogy hogyan. A következő részben arról lesz szó, a mostani tervezet milyen választ ad erre a kérdésre.
FOLYTATJUK!
Képforrások:
