|
Eltelt több, mint egy hónap, és a kedélyek lenyugodtak. Nincsenek már tüntetések, sem gunyoros szóviccek az államtitkár asszonyról, és senki nem posztol már felháborodott kommentek kíséretében az új törvénytervezetről szóló cikkeket a facebook-on. A kérdés ettől függetlenül azonban még nagyon is aktuális, sőt, a hatálybalépéshez egyre közeledve, most válik csak igazán azzá.
A témáról értekező előző cikkemben a magyar felsőoktatás jelenlegi állapotát ismerve röviden levontam a tanulságot, miszerint a rendszer mindenképpen reformokra szorul. Arról azonban nem ejtettem szót, hogy az ezért felelős államtitkárságnak, illetve az egyéb illetékes szerveknek, mint például a HÖOK-nak, milyen konkrét elképzeléseik vannak ezzel kapcsolatban. Most akkor erről, röviden.
Lassan már egy éve annak, hogy Hoffmann Rózsa oktatási államtitkár bejelentette, a magyar felsőoktatási rendszer komoly változtatásoknak fog elébe nézni. Kezdetben csak utalások, „kiszivárgott infók” voltak arról, hogy ezek pontosan mit is takarnak majd, aztán idén ősszel robbant a bomba, amikor a tervezet első verziója nyilvánosságra került. A majd 80 oldalas dokumentumot a legkülönbözőbb szakértők és érdekképviseletek a legkülönbözőbb pontokon támadták, a legmarkánsabb tiltakozás azonban az egyetemisták és a főiskolások részéről mutatkozott. Lehetett itt hallani mindent: az egész oktatás fizetős lesz mindenkinek, nem lehet majd kimenni x évig külföldre, cafatokra szednek olyan jól működő intézményeket, mint például a Corvinus, és a hallgatói önkormányzatoknak semmi beleszólásuk nem lesz majd a diákságot érintő kérdések rendezésébe. A hallgatók az utcára vonultak, éhségsztrájkba kezdtek, demonstrációkat szerveztek, és az eredmény meg is lett: a rideg jégpajzs olvadozni kezdett.
.jpg)
Végleges, mindenki által elfogadott változat azonban még most sincs, de azt azért ki lehet jelenteni, hogy az érdekek lényegesen közelebb kerültek egymáshoz, amit az elcsendesedett diáksereg is mutat. Nem tudom eldönteni, hogy az enyhülés tényleg az iskolatársaim kitartó ellenkezésének köszönhető-e, vagy a kormány eleve a „háromszor annyit mondok, mint amennyiért örülnék, ha megvennék, aztán még ő fog örülni, hogy engedtem belőle” taktikát alkalmazta, és már a kezdetektől bele voltak kalkulálva a törvénybe az engedmények. Mindenesetre az biztos, hogy Hoffman Rózsa lazított az elvárásain (ha nem is önszántából), de az új törvény még így is szigorúbb lesz, mint a mostani, ami azonban nem baj.
Őszintén szólva az első hírek, miszerint mindenkinek fizetnie kell majd, szociális helyzettől és tanulmányi eredménytől teljesen függetlenül, nekem sem tetszettek. Ez ugyanis egyrészt nagyon sokakat megfosztott volna a továbbtanulás lehetőségétől, hiszen bőven akadnak olyanok, akik nem tudnák saját, vagy gyermekeik oktatását finanszírozni, másrészt pedig megszüntetné azt a – számomra például igen jelentős – motivációs erőt, hogy ha jól tanulsz, és szorgalmas vagy, kaphatsz érte pénzt. Végülis ilyen nem lesz, pusztán az államilag támogatott képzés feltételeinek szigorítása szerepel a dokumentumban. Ez viszont csak annyit jelent, hogy ha nem akarsz perkálni, akkor kell egy kicsit tanulni – azt hiszem, ebbe nem fogunk belehalni. Ami ezen kívül a legnagyobb felháborodást váltotta ki, az az úgynevezett „röghöz kötés”, ami azonban ilyen formában gyakorlatilag soha nem is volt a jogszabály része, hiszen ez gyakorlatilag a szabad mozgáshoz való jogunkat korlátozná. Annyiról volt szó, hogy ha valaki az állam pénzén szerzett ismereteit nem itthon kívánja kamatoztatni, akkor részletekben vissza kell majd fizetnie oktatásának költségeit. Ez – ha elvonatkoztatunk attól, hogy a shotgunnak mi vagyunk a rosszabbik végén – viszonylag korrektnek is tűnik, viszont itt már felmerülnek bizonyos kérdések. Például, hogyha én diplomaszerzés után egy évre kimegyek dolgozni, mondjuk Szváziföldre, aztán nemzetközi munkatapasztalataimat halálomig itthon kamatoztatom, akkor végül is miért is kéne azért az egy évért fizetnem? Vagy, ha lediplomázom, és itthon akarok elhelyezkedni, de nem tudok, mert a szakmámban nincs munkalehetőség, akkor mi lesz?
Szerencsére a felelősök ezekre a kérdésekre is igyekszenek választ adni. Ennek eredményeképp született meg például a virtuális számla ötlete, melyen nyilván lenne tartva a hallgató tartozása az állam felé, és ez itthoni munka esetén folyamatosan fogyna, külföldre költözés esetén pedig egy bizonyos összeget rendszeresen kellene törleszteni. A hazai munkaerő-piaci igények minél pontosabb kielégítését pedig a képzési helyek számának központi – a Felsőoktatási Tervezési Tanács, az akkreditációs bizottság, és a rektori konferencia együttműködésére alapuló – meghatározása szolgálná, amely szintén konzekvens elgondolás, hiszen ez útjelzőként szolgálhat majd azok számára, akik csak azért mentek volna egyébként gazdasági suliba, mert ott volt alacsony a ponthatár, vagy mert azt hallották valakitől, hogy ott kevesebbet kell tanulni.
Mindent összevetve tehát nekem az a véleményem, hogy – főleg a szükséges módosítások beiktatása után – alapjába véve jól átgondoltnak lehet nevezni az új tervezetet. A végleges szöveg azonban még nincsen kész, és az igazán fontos az lesz, ami abban szerepel majd – ezt nyilvánosságra hozataláig kíváncsian várjuk.
Az októberi felsőoktatási törvénytervezet itt letölthető!
Képforrások:
